A széles körben jó hírnévnek örvendő kínai harcművészetek egy gazdag hagyományokra épülő kultúrával és régmúltra visszanyúló írott történelemmel rendelkező, földrajzilag nagy területet magába foglaló országban fejlődtek ki. Következésképpen több ezer év leforgása alatt számos különféle harcművészeti stílus jött létre és fejlődött magas szintre. Habár napjainkra négyszáznál is több különféle stílust örökítettek át és gyakorolnak ma is Kínában, ezek közül körülbelül száznegyven a száma azoknak a stílusoknak, melyek népszerűek, és rendelkeznek saját kialakult vonallal, komplett kidolgozott elvekkel és szisztematikus képzési módszerekkel. Számos harcművészeti stílus igen távoli helyekre eljutott és széles körben, mondhatni világszerte elterjedt.
A kínai harcművészetek az egyszerűből összetetté, alacsony szintűből magas szintűvé és szimplán harci képességből egy komplex, hagyományokat és kulturális elveket átölelő összefogó rendszerré fejlődtek ki. A hagyományos harcművészetek képzési rendszereinek a célja, hogy az egyén fizikai képességeit egy szisztematikus képzésen keresztül olyan szintre fejlesszék, ahol így a legmagasabb szinten hatékonyan műveli az önvédelmi módszereket, erkölcsi és személyiségfejlődésen megy keresztül. Kiváló egészséget, kondíciót és állóképességet ér el, mely a hosszú életkor eléréséhez segíti hozzá. Stílustól függetlenül a harcművészetekben ezeket az alapvető célokat szükséges szem előtt tartani és követni. Ebből következően sok ember így gondolkozik: „Az összes stílus egyetlen családba tartozik.”
Habár ebből a szemszögből nézve nagyon sok stílus (ha nem az összes) hasonló célokat tart szem előtt, még mindig, a mai napig léteznek különbségek különösen az elvek és a képzési módszerek tekintetében. Körülbelül ötszáz évvel ezelőtt, amikor ezek a különbözőségek jelentős mértékűre nőtték ki magukat, az emberek a kínai harcművészeteket két nagy csoportba kezdték el felosztani: „Nèijiā” /内家/, azaz belső irányzat és „Wàijiā” /外家/, vagyis külső irányzat. Úgy is szokták emlegetni, hogy a kínai harcművészetek fájának a „Nèijiā” és a „Wàijiā” két nagy ága, melyek ugyanabból a forrásból, törzsből erednek illetve nőtték ki magukat, de a kettőt különböző módon gyakorolják, kutatják, elemzik és fejlesztik tovább. Habár a „Nèijiā” és a „Wàijiā” különböző elvekre épül, hasonló módszerekkel rendelkeznek, és az évek folyamán hatással bírtak egymásra. Sokszor bizony igen nehéz egyértelműen elkülöníteni a „Nèijiā”-t és a „Wàijiā”-t, mégis a harcművészeteket gyakorlók számára szükséges és rendkívül fontos, hogy erőfeszítéseket tegyenek e két eltérő megközelítés megértésére.
Mielőtt belemennénk bármilyen szubjektív értelmezésbe, szükséges megvizsgálnunk e fogalmak mögött rejlő hagyományos felfogást. Először is nézzük meg a legkorábbi feljegyzéseket, melyek a belső és külső irányzatok közötti különbségeket tárják fel.
A „Nèijiā” és „Wàijiā” megkülönböztetéséről szóló legkorábbról fennmaradt írásos emlékekről először feltehetőleg három különböző dokumentum tesz említést, melyek hasonló időben, és egymáshoz földrajzilag közeli helyszíneken íródhattak. Ezen dokumentumok a következők:
• „Wang Zhengnan úr sírkőfelirata” Huang Lizhou által (1669).
• „Neijia Quan” („Belső Ököl”) Huang Baijia által (1676).
• „Zhang Songxi életrajza” a „Kormányzati Nyilvántartások és Ningbo Város Évkönyvében” (1683-as változat)
A legfontosabb információk, ami ezeken az írásos dokumentumokon keresztül eljutott hozzánk a következők:
(1) a „Nèijiā” kialakulásának korszaka;
(2) ahogy maga a „Nèijiā” kifejlődött, és a „Wàijiā” -tól elkülönült;
(3) a „Nèijiā” és „Wàijiā” közti különbségek; és
(4) a „Nèijiā” számos jellemzőjének és tulajdonságának körülírása.
Először is figyelembe kell vennünk a „Nèijiā” megszületésének korszakát. A Ming-dinasztia (1368-1644) és a Qi-dinasztia (1644 – 1911) voltak a kínai harcművészetek fejlődésének aranykorai. A Song-dinasztiától (960-1279) kezdve több mint négyszáz éven keresztül az egész ország folyamatosan háborúzott, és az országban káosz uralkodott. Habár a harcművészeteket a kormány nem támogatta, mégis gyorsan és széles körben elterjedtek. Azonban azokban az időkben a stílusok között még nem volt határozott elkülönülés. A Ming-dinasztia idején számos stílust alapítottak és foglaltak rendszerbe, és különféle egyedileg jellemző képességeket dolgoztak ki nagy részletességgel, mint ahogyan az Qi Jiguang Tábornok könyve, a „Ji Xiao Xin Shu” ki is fejti. Ezekben az időkben a kínai harcművészetek fejlődése magas szinteket ért el, és új képességeket, koncepciókat és ötleteket dolgoztak ki nagy alapossággal. Feltehetőleg a „Nèijiā” is egy példája egy ilyen új és egyedi koncepciónak, mely abban az időben fejlődött ki.
A három fent említett írásos dokumentumban hasonló információk lelhetők fel, utalva arra, hogy 1500 és 1700 között létrejött egy új harcművészeti stílus, a 1„Nèijiā quán”, melyet Délkelet-Kína Ningbo és Wenzhou területein gyakoroltak. Egy igen népszerű elgondolás szerint egy Wudang Hegységben élő taoista szerzetes, Zhang Sanfeng dolgozta ki ezt a stílust. A „Nèijiā quán”-hez köthető szintén közismert személy a Shanxi tartománybéli Wang Zong volt. Állítólag Chen Zhoutong e képességet Wang Zong-tól tanulta és vitte tovább lakóhelyére, a Zhejian tartományban található Wenzhou-ba. Chen-t követően több híres „Nèijiā quán” mester is akadt, akik az egymást követő generációkon át hírnévre tettek szert. A fenti írások a „Nèijiā quán” akkori időkre vonatkozó viszonylag tiszta vonalát vázolják fel. Mivel az állami nyilvántartások általában megbízhatónak és hitelesnek bizonyulnak, Huang Lizhou egy nagyon híres tudós és Huang Baijia egy közvetlen tanítvány volt e csoporton belül, ami biztosítéka, hogy eme feljegyzések igen hihetőek. Ebből következően sokan kezelik tehát a fentieket a „Nèijiā quán” kialakulásának hiteles történelmi tényeként, az alapító személyének kilétével kapcsolatos kétségeket leszámítva.
Másodsorban pedig megjegyezhetjük, hogy a legtöbb újítás már korábban fennálló elképzelésekből fejlődik tovább, nem pedig egy személy elméjéből hirtelen pattan ki. A fenti írásokból is valószínűsíthető, hogy a „Nèijiā” a „Wàijiā”-ból alakult ki, majd idővel egy saját rendszerré nőtte ki magát. Úgy mondják, hogy a Shaolin eljutott a „Wàijiā” csúcsára. Zhang Sanfeng (...vagy egy másik, korabeli mester) valószínűleg a Shaolin-t sajátította el és módosított rajta saját új elképzelései szerint és létrehozta a „Nèijiā”-t. Előfordulhat, hogy ez a népszerű magyarázat valótlan, azonban az nagymértékben valószínűsíthető, hogy a „Nèijiā” a „Wàijiā”-ból fejlődött ki és különült el.
Harmadsorban pedig a „Nèijiā” volt az a sajátos rendszer, mely új edzési módszereket és alkalmazási technikákat hozott létre. Mindhárom írás, említést tesz alapelvekről és történetekről, melyek a „Wàijiā” és „Nèijiā” közti különbségeket részletezik. Valójában a „Wàijiā” elnevezés az írások ideje előtt nem is létezett. Amikor a „Nèijiā”, mint fogalom megjelent, azért, hogy ezt az új módszert a hagyományos koncepcióktól elkülönítsék és kifejezzék a különbségeket, az összes többi stílust „Wàijiā”-nak nevezték el ebben a három írásban. Más szóval kifejezve, amikor a különbség az új „Nèijiā” koncepció és a régi „Wàijiā” koncepció között elég nagyra nőtte ki magát, két új nevet kezdtek használni a két különböző koncepció megkülönböztetésére.
A fenti három írásból kiderül, hogy létrejött egy új harcművészeti stílus, melynek a neve „Nèijiā quán”, ezt a Ming-től a Qi-dinasztiákig tanították, mely rendszer rendelkezett saját alapelvekkel és egyértelmű származási vonallal, annak ellenére, hogy a stílus eredendő forrására nincs egyértelmű bizonyíték. Ezt a stílust Kína északi, középső és délkeleti részén tanították, de nem örvendett nagy népszerűségnek. Körülbelül száz évvel később feledésbe is merült. (Ennek ellenére létezik manapság néhány mester, akik újabban azt állítják, hogy még most is művelik a stílust, de azt már senki sem tudja bebizonyítani, hogy a tudásuk megegyezne az egykori eredeti „Nèijiā quán”-nal.) Azonban ez a „Nèijiā” rendszer még másféle módon is tovább lett fejlesztve. Később kialakult a három nagy stílus, a Xingyi Quan, a Taiji Quan és a Bagua Quan, melyek különböző módszereket használtak a „Nèijiā quán”-nal egyező elvek megvalósításához. Általános nézet, hogy ez a három nagy stílus örökítette át és fejlesztette ki a „Nèijiā quán” koncepcióját. 1892-ben Pekingben Cheng Tinghua, Bagua mester kezdeményezése keretében e stílusok képviseletében néhány nagymester úgy döntött, hogy e három stílust egyetlen családba egyesíti és magukat „Nèijiā”-nak vagy „Nèijiā quán”-nak nevezik el. Onnantól kezdve az emberek nagy többségének szemében e döntés fokozatosan elfogadottá vált. Napjainkban már népszerű és általánosan elfogadott megnevezés. Mivel az eredeti „Nèijiā quán” művészete már feledésbe merült, innentől kezdve a cikk a „Nèijiā” elnevezést a Taiji, Bagua és Xingyi stílusok összefoglaló neveként használja a továbbiakban.
Az alábbi elemzés során kiemeltünk néhány főbb különbséget a „Nèijiā” és a „Wàijiā” között.
Kínában a hagyományos filozófia mindig is hatással volt az élet minden területén végzett tevékenységekre. Minden, ami magas szinten létezik, kell, hogy rendelkezzen filozófiai alapokkal. Így fejlődtek ki a harcművészetek is. Amikor az emberek a tudásukat magasabb szintre kívánják fejleszteni, a filozófiai ismeretekből kezdenek el meríteni, hogy a saját tudásukat és képzésüket tökéletesítsék.
Általában a „Wàijiā”-t Shaolin stílusként emlegették, mert a legtöbb „Wàijiā” stílus elismeri a Shaolin stílust és úgy is hiszik, hogy a stílusaik eredetileg a Shaolin templomból indultak. Így a „Wàijiā” stílusok alapvető filozófiája inkább a buddhizmust követi.
A „Nèijiā”-t viszont Wudang stílusként emlegették, mert az összes „Nèijiā” stílus inkább a taoizmust követi és a Wudang Hegység a leghíresebb taoista szent hely. A másik ok az, hogy az eredeti „Nèijiā” stílus megalapítójának Zhang Sanfeng, taoista mestert tekintik. Úgy hitték, hogy Zhang mester a Wudang Hegységben gyakorolta a taoizmust sok-sok éven keresztül. Éppen ezért az emberek a Wudang Hegységet nagyra becsülik és úgy hiszik, hogy a „Nèijiā” rendszere a Wudang-ból eredt.
Habár a „Wàijiā” és a „Nèijiā” eltérő filozófiai rendszereket követ, mégis sok hasonlóságot fedezhetünk fel a kettő közt. Kínában a buddhizmus legnépszerűbb ága a Chan. Úgy tartják, hogy a Shaolin Templom volt az a hely, ahonnan a Chan eredt. A Chan alapjai tulajdonképpen az eredeti buddhizmus és taoizmus keverékéből álltak össze. Ebből következtethetünk arra, hogy a Chan magában hordozza bizonyos fokig a taoizmus néhány elemét. Másrészről pedig az egyik leghíresebb taoista szekta a Quan Zhan (Teljes Igazság). Zhang Sanfeng feltehetőleg ehhez a szektához tartozott. A Quan Zhan szekta rendszerének egyik legfontosabb alapgondolata az, hogy a három legnagyobb filozófiai rendszer, a taoizmus, a buddhizmus és a konfucianizmus mind ugyanazon elvekre épül, így gyakorlati szinten egyesíteni kéne őket. Ezek a tényezők mind közrejátszhattak a „Wàijiā” és „Nèijiā” filozófiai alapjai közötti hasonlóságokban.
Valójában mind a „Wàijiā”, mind a „Nèijiā” rendszerében léteznek stílusok, melyek mindkét ágra jellemző elemekkel rendelkeznek. Ezen stílusok miatt is tisztázatlan a „Wàijiā” és „Nèijiā” közti egyértelmű elkülönítés. Például a Tongbei-t általában a „Wàijiā”-ba sorolják, de taoista filozófiát követ és tartalmaz belső elemeket. Egy másik példa, hogy néhány Xingyi mester Shanxi-ból a Xingyit a Shaolin stílus külső ágaként említi, mivel Ji Jike fiatal korában a Shaolin Templomban élt és tanult tíz éven keresztül.
Az általános félreértések elkerülése érdekében szükséges hangsúlyozni, hogy az a kijelentés, mely szerint a „Wàijiā” és a „Nèijiā” is a buddhizmust illetve a taoizmust követi, a filozófiai rendszerre, nem pedig a vallási vonatkozására értendő. Kínában a filozófia és a vallás gyakran van összevonva. Például a taoista vallás alapjául a taoista filozófiából merít. De amikor az emberek a taoista filozófiát alkalmazzák, az nem jelenti azt, hogy e vallási csoporthoz tartoznának.
A „Wàijiā” gyakorlásának célja növelni az ember természetes teljesítőképességét. Az alapvető emberi képességek (harcnál): a sebesség, erő és természetes reakció /reflex/. Minden jártasság e képességekre alapul. Az emberek az abszolút sebességet és erőt kívánják növelni. A „Wàijiā” jártasságok fejlesztése úgy lett megtervezve és kitalálva, hogy az a test természetes reakcióira épüljön, ezt úgy is emlegetik, hogy külső mozgás. Ebből a nézőpontból viszonylag tiszta és egyértelmű e képzési rendszer megértése.
A „Nèijiā” gyakorlásának célja megváltoztatni az ember természetes teljesítőképességét. A „Nèijiā”-t gyakorlók úgy tartják, hogy az természetes emberi képességeket sokkal fontosabb megváltoztatni, mint növelni. A „Nèijiā” követői relatív módon próbálnak erősek és gyorsak lenni. Továbbá ők a gyakorlás során arra törekszenek, hogy a természetes reakcióikat az elme által vezérelve sikerüljön átalakítaniuk, melyet belső mozgásként emlegetnek. Habár léteznek gyakorlatok a „Nèijiā”-ban is az emberi képességek növelésére, nem pedig megváltoztatására, mégis ez mindig másodlagos szerepet tölt be a fontossági sorrendben. Így sok dolog van, ami nem tiszta és egyértelmű, ezért nehezen érthető.
Fontos ezt megérteni. Sok gyakorlati elnevezés és technikai kifejezés hasonló a két stílus között, de a belső jelentésük eltérő. Ha valakinek ezt nem sikerül megérteni, akkor ezek a hasonlóságok mindig össze fogják zavarni.
A magas szinten gyakorolt „Wàijiā” is próbálja megváltoztatni a természetes emberi képességeket. A „Nèijiā” gyakorlás során a természetes emberi képességek szintén fejlődnek. Így a legfelsőbb szinten a „Nèijiā” és „Wàijiā” gyakran hasonlót eredményez, ezt úgy nevezik, hogy „a belső és külső együttes gyakorlása”, de ezek más-más utat használnak e szint elérésére. Lehet, hogy a „Nèijiā” elképzelés ezen a ponton alakulhatott ki? Ennek ellenére a „Nèijiā” nem várja meg a magas szint elérését a változások kifejlesztéséig, hanem már a kezdetektől folyamatosan változásokat hajt végre.
Helytelen lenne azt feltételezni, hogy a „Wàijiā” gyakorlói csak külsőleg, a „Nèijiā”-t gyakorlók pedig csak belsőleg gyakorolnak. Mindkettőnek mindkettőt gyakorolniuk kell.
A különbség a különböző edzési módszerekben rejlik. Úgy is szokták mondani, hogy a „Wàijiā” kívülről befelé és a „Nèijiā” belülről kifelé gyakorol.
A „Wàijiā” gyakorlás során először a fizikai testet, pl. izmokat, csontokat és bőrt edzik, és kezdetben nem fektetnek hangsúlyt a belső edzésre. Így először a fizikai képességeiket tudják fejleszteni. Majd általában áttérnek a belső edzésre, a belső összetevőkre, mint a 2Shén, Yì és Qì.
A „Nèijiā” gyakorlás során kezdettől hangsúlyt fektetnek a belső edzésére. A „Wàijiā”-hoz hasonló alapképzés után a gyakorlás korai szakaszában is a belső összetevőkön van a hangsúly, emellett dolgoznak a fizikai test fejlesztésén. A „Nèijiā”-t gyakorlók szerint a belső fejlesztése nélkül a külső fejlesztés nem juttat el senkit a magas szintű jártasságok eléréséhez.
Ezek a megközelítésbeli különbségek miatt a gyakorlás részleteire vonatkozó különbségek igen számottevőek a két stílus esetében. Ezen különbségek megértése segítségünkre lehet a két stílus közti különbségek megértésében. Általános félreértés azt gondolni, hogy a „Nèijiā” a Qì-vel gyakorol, a „Wàijiā” pedig nem. Valószínű, hogy a „Wàijiā”-t gyakorlók sok fizikai edzést végeznek és a „Nèijiā” gyakorlók sok belső gyakorlást végeznek. Ennek következtében sok ember tévesen úgy értelmezi, hogy a „Nèijiā” szükségszerűen magas szintű jártasság.
„Jìn”, avagy a képzett/fejlesztett erő a kínai harcművészetek legfontosabb képzési eleme. A „Jìn” az egy erő, de nem természetes erő. A „Jìn” egy különleges gyakorlás során kifejlesztett erő, vagy inkább úgy is mondhatjuk, hogy a természetes erőt tréningezzük, hogy az „Jìn”-né váljon (ez a „képzett/fejlesztett erő”). Két alapvető fajta „Jìn” létezik. „Wàijìn”, avagy külső „Jìn” és „Nèijìn”, azaz belső „Jìn”, melyek különbözőképp vannak tréningezve és használva. Például a külső „Jìn” szembetűnő, mikor kieresztik, a belső „Jìn” nem feltűnő, mikor kieresztik.
A „Wàijiā”-ban a külső „Jìn”-t gyakorolják és használják sokat, ez az elsődleges, míg a belső Jin csak alárendelt szerepet játszik. A „Nèijiā”-ban pont a belső Jin az elsődleges és a külső Jin a másodlagos.
A „Wàijiā” harci módszere, hogy az illető a harci jártasságok mestere és a kezdetektől taktikailag mindent irányítása alatt bír. A „Wàijiā” kiképzés során minden előre eltervezett, pl. az ellenség lehetséges reakcióira alapuló támadó és védekező képességek begyakorlása. Majd harcban az illető megkísérli ezeket a lépéseket követni, így ezáltal az irányítást megszerezni. Ezt kezdeményező támadásos küzdelemnek nevezik.
A „Nèijiā” harci módszere arról szól, hogy maradjunk nyugodtak és hagyjuk, hogy az ellenfél kezdetben átvegye az irányítást, várjunk és vezessük rá az ellenfelet arra, hogy hibázzon. A „Nèijiā”-t gyakorló azt tanulja meg, hogy kövesse az ellenfelét, és várjon az alkalomra. Nem az a cél, hogy bizonyos taktika szerint járjon el, inkább az ellenfél megismerésén van a hangsúly. A „Nèijiā” azt tanítja meg, hogyan mozogjunk folyamatosan, hogy az ellenfelet kövessük aszerint, hogy egy adott pillanatban az ellenfél milyen lépésre szánja el magát. Ennek a neve „használjuk a nyugalmat, hogy védjük a mozgást” és „add át magad az ellenfél követésének”.
A „Wàijiā” harci módszerei egyenesek és egyértelmű. Így azt gondolhatnánk, hogy mindent a kezünkben tudunk tartani és mi irányítunk. Soha ne adj ellenfelednek esélyt arra, hogy átvegye az irányítást. Ez a legjobb módszer a harc megnyerésére. Itt a hatás az elsődleges. A „Nèijiā” harci módszer viszont nem egyenes és egyértelmű. Úgy gondolják harc során nagyon nehéz az irányítást végig a kézben tartani. Ezért csak akkor tudod teljes mértékben irányítani az ellenfeled, ha megismered, mert azután tényleg tudod majd irányítani. Ne foglalkozz azzal, hogy az ellenfeled irányít-e avagy sem. Mert azzal, hogy esetleg átveszi az irányítást, egy időben esélyt ad neked arra, hogy megismerd és irányítsd őt. Ez a harci győzelem legbiztonságosabb és leghatékonyabb módszere. Itt a hatékonyság játszik elsődleges szerepet.
Vannak más elgondolkodtató kérdések is a „Wàijiā” és „Nèijiā” elkülönítését illetően. Például amikor Kínában valakiből buddhista szerzetes lesz, úgy mondják, hogy a családján kívül megy. Mivel a Shaolin harcművészetek buddhista templomból eredtek és a buddhista filozófiát követik, buddhista szerzetesek gyakorolják, úgy is mondják, hogy ez a stílus a családon (jiā) kívüli (wài) emberektől (Wàijiā) származik. Másrészről a Császári Palotát sokszor 3Dà Nei néven említik; ezért minden, a palotából származó dolgot belső dologként emlegettek. A korabeli Pekingben a császári család tagjainak tanították a Taiji-t, a Xingyi-t, a Bagua-t és aztán attól a ponttól váltak népszerűvé. Ezért úgy is beszélték, hogy mivel ez a három stílus a palotából terjedt el, vagyis a császári család berkeiből, ezeket „Nèijiā”-nak nevezték.
Persze mindegyikük szolgál saját magyarázattal. Azzal, hogy próbáljuk megérteni a csoportok különböző nézeteit, elősegíthetjük a „Nèijiā” természetének alaposabb megértését. A fenti értekezés csupán említett néhány általános nézetet a „Nèijiā” és „Wàijiā” közötti különbségekkel kapcsolatban.
Habár a „Nèijiā” és „Wàijiā” között léteznek különbségek, mégsem két egymástól elszigetelt helyen fejlődtek ki, hanem számtalan kötelék által kapcsolódtak egymáshoz és voltak hatással egymásra.
Mindkét csoport gyakorlói kölcsönösen tapasztalatot cseréltek egymással. Következésképpen a „Nèijiā” és „Wàijiā” közti elkülönülés nem tiszta és egyértelmű, illetve inkább kijelenthetjük, hogy az elveket tekintve az elkülönülés egyértelmű, viszont e stílusok gyakorlásának szempontjából az elkülönülés nem egyértelmű. Némely stílus, köztük a Baji vagy a Tongbei a „Nèijiā” és a „Wàijiā” közt foglal helyet. Egyetlen stíluson belül is sok átfedés lehet. Ezért gyakran úgy mondják, hogy a „Nèijiā” és a „Wàijiā” nemcsak különböznek, hanem hasonlítanak is.
A „Nèijiā” és a „Wàijiā” a kínai harcművészetek fájának két nagy ága, melyek segítségével eltérő módokon tanulhatjuk a harcművészeteket. Nem jelenthetjük ki, hogy az egyik jobb lenne, mint a másik, de azt kiválaszthatjuk, hogy saját tanulásunk céljából számunkra melyik az előnyösebb. Nincs jobb stílus, csak jobb gyakorlók vannak. A legfontosabb dolog tehát az, hogy megtaláljuk, hogy személyiségünk és testfelépítésünk szempontjából számunkra melyik stílus a legmegfelelőbb.
Mivel a készségek kifejlődésének szintjei és az alapelvek az egyes stílusoknál nincsenek összhangba hozva (különösen a „Wàijiā” csoportban), sajnos sok stílus közülük sosem tudja fejlődésben meghaladni az alacsonyabb szinteket. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a „Wàijiā” a „Nèijiā”-nál alacsonyabb szintű készséget/tudást jelent, mégis ez sokakat megtéveszt. Éppen ezért kell óvatosnak lenni, mikor gyakorlásunk szempontjából stílust választunk magunknak.
Mivel az elmélet és a gyakorlat is a test természetes mozgását követi, a „Wàijiā”-ban kezdetben könnyű a tanulás, de nehéz a magas szint elérése. Másrészről a „Nèijiā”-t először nehéz tanulni, de aztán könnyű a tanulás során továbbfejlődni. A „Wàijiā”-t tekintve a legtöbben a közepes szintig jutnak el tudásban, de csak kevesen tudnak magas szintekre eljutni. A „Nèijiā”-nál a legtöbben még a középszintet sem érik el, de sok középszinten lévő embernek sokkal nagyobb az esélye a magasabb szint elérésére. Valószínű, hogy ez az oka annak, hogy nagyobb számban találhatunk híres Neijia mestereket, mint híres „Wàijiā” mestereket, annak ellenére, hogy a kínai harcművészetek elmúlt száz éves történelmében a „Wàijiā”-t gyakorlók száma meghaladta a „Nèijiā”-t gyakorlókét.
Ha valaki kezdetben a „Wàijiā”-t gyakorolja, az egyén személyes fizikai kondíciója nyilvánvalóbb előnyöket jelent majd számára, mintha a „Nèijiā”-t gyakorolta volna. Ez azért van, mert a „Wàijiā” a test természetes adottságát használja a mozgásnál. De a „Nèijiā” gyakorlás során bizonyos esetekben a test természetes adottsága éppen akadályt jelenthet a „Nèijiā” készségek elsajátításánál. Ezért van az, hogy a kezdőknek a „Wàijiā” sokkal könnyebben megy, mint a „Nèijiā”. Mikor az egyén a közepes szintről felsőbb szintekre szeretne eljutni, még a „Wàijiā” esetében is a legfontosabb a belső gyakorlás. A legtöbb ember esetében, akik már régóta gyakorolják a „Wàijiā”-t nehéz a felzárkózás a belső gyakorlás terén. De a legtöbb középszinten álló „Nèijiā” gyakorló számára ez nem jelent majd túl nagy nehézséget. Ezért van az, hogy sok „Wàijiā” gyakorló idősebb korában áttér a „Nèijiā” gyakorlásra. Már tudják, mit szeretnének elérni, de úgy érzik, hogy a „Wàijiā” gyakorlásával magasabb szintekre túl nehéz lenne eljutni, azért mert idősebb korban a test fizikai teljesítőképessége visszaesik. Ezért a „Nèijiā”-t választják a továbbfejlődésre. És fordítva, pont ezért van, hogy sok „Nèijiā” gyakorló a kezdetekben „Wàijiā” elemeket is beiktat az edzéseibe. Továbbá attól is tartanak, hogy a kezdetekben a „Nèijiā” tudásuk kezdő szinten nem elég jó a harci megmérettetésnél.
A „Nèijiā” és „Wàijiā” eltérő edzési módszerei egy hegycsúcsra tartó két különböző úthoz hasonlatosak. Az egyik út kezdetben könnyebb, de később nehezebb, míg a másik út kezdetben nehezebb, de a végén könnyebb. Mikor feljutunk a hegy tetejére, az már nem számít melyik úton értünk oda.
De mielőtt az egyik útra rátérnénk, nagyon fontos kiválasztani azt, amelyik számunkra a legmegfelelőbb. Természetesen nagyon sok tényező befolyásolja, melyik út mellett döntsünk. Mindegy, hogy a „Nèijiā”-t vagy a „Wàijiā”-t választjuk a gyakorláshoz, két dolgot fontos szem előtt tartani, az egyik, hogy keményen dolgozzunk, a másik pedig, hogy ne térjünk le az útról, különben sosem lesz esélyünk a hegy csúcsára feljutnunk.
Van valami, ami napjainkban aggodalomra ad okot. Mivel a „Nèijiā” nem közvetlen és egyértelmű, mint a „Wàijiā”, az emberek a „Wàijiā” rendszerét természetes módon könnyebben tudják követni. Habár a „Nèijiā”-t gyakorlók száma gyorsan növekedett, nincs elég képzett oktató. Így sok ember félreérti az alkalmazást. Sokan azt hiszik, „Nèijiā”-t tanulnak, pedig valójában pont úgy csinálják, mint a „Wàijiā”-t gyakorlók. Ez akadályozza majd a fejlődésüket, és ami ennél is rosszabb, hogy tevékenységük még több félreértésre ad majd okot.
Ez egy gyakori és érdekes kérdés. Általánosságban véve mivel a „Wàijiā” és „Nèijiā” sok szempontból nagyon különbözőek, ezért nagyon nehéz a kétféle gyakorlás módszert összedolgozni. Másrészről viszont a végső célja mindkét stílusnak ugyanaz, ezért lehetséges lenne a két gyakorlás összevonása. Legtöbben azt javasolják, hogy az egyén, főleg ha kezdő szinten áll, először a kettő közül csak az egyik stílusra összpontosítson, addig, míg azt jól nem műveli, aztán próbálkozzon a másikkal. Jó, ha az ember könnyen és gyorsan megérti a stílust, de néha ez megnehezíti a másik stílus megértését. Így a válasz igazából az egyén személyiségén és a tanulás közegén múlik. Ha az egyén könnyedén különbséget tud tenni a különböző alkalmazások között és megérti, melyik mozdulatnál mi történik (általában itt az oktató segítségére is szükség van), akkor lehet, hogy az egyén mindkettőt egyszerre gyakorolva is mindkettőben egyszerre fejlődni tud.
De ha a két stílus alapelveit folyamatosan keverjük, ez esetben jobb lenne az alkalmazásokat elkülöníteni, úgy értve, hogy csak az egyik stílusra összpontosítani. A történelem során számos olyan nagymester létezett, aki egész élete során csak az egyik stílust tanulta. De sok olyan mester is létezett, akik többféle stílust tanultak, és mindegyikben kiválóak voltak.
A „Nèijiā” és „Wàijiā” sok mindenben különböznek, de a céljuk ugyanaz. Mikor a „Wàijiā” alapelvek és alkalmazások magas szintre jutottak el, ebből kialakult a „Nèijiā” koncepciója. Ebből arra következtethetünk, hogy a „Nèijiā” már a kezdetekben is magasabb szintekről indult. Az elmúlt háromszáz év során a „Nèijiā” gyakorlása, tanulmányozása és továbbfejlesztése sokkal gyorsabb ütemben történt, mint a „Wàijiā”-é. Vonzerejének köszönhetően sok tanult ember tért át gyakorlására, ezért az alapelvei a „Wàijiā”-nal sokkal jobban ki lettek fejlesztve.
Habár a technikai alkalmazásokat tekintve a „Wàijiā” sokkal gazdagabb, a „Nèijiā” sokkal magasabb szintű alapelvekkel rendelkezik. Mondhatjuk úgy is, hogy mindkettőnek meg vannak az erősségei, ami miatt ajánlani tudnánk. Bármelyiket is választja az illető a gyakorlásra, fontos szem előtt tartani, hogy a cél mindig a test belső és külső aspektusainak együttes gyakorlása kell, hogy maradjon, hogy az egyén harci képességei és erénye egyaránt fejlődhessenek, az egészség hosszú élet fennmaradhasson és az életet filozófiai szinten megérthessük. Csak ez az egy mód van arra, hogy a gyakorlásunkban örömünket leljük.
1 / 内家 拳 / Belső stílusú ököl.
2 / 神 意 氣 / Szellem, figyelem és belső energia.
3 / 大 内 / Hatalmas belső.